Egy meleg nyári napon (07.25) Tündivel Ferihegyre tartottunk, hogy felszálljunk a kora délután induló barcelonai járatra (SkyEurope), megkezdve ezzel a közel 2 hetes spanyolországi túránkat. Az utazás előzetes terveinknek megfelelően egy Pireneusok-béli túrázással kezdődött, majd egy katalán tengerparti fürdőzős blokk után barcelonai városnézéssel zárult.
A gép délután landolt a forró hispán betonon (persze ezt az ottaniak kikérnék maguknak - mint azt a rengeteg "Catalunya is not Spain" falfirka is mutatta), ahonnan kb. 30 reptéri vasúti - járaton eltöltött perc után már Barcelona belvárosában is voltunk. Innen rövid metrózással értük el kellemes interneten foglalt szállásunkat (Paraiso Youth Hostel, Rda. de St. Pau), ami ugyan nem volt olcsó (21 euro/éj/fő), de végre lemoshattuk az út "porát". A zuhany hatása a ventillátorok hatósugarában maradva tarthatott is vagy 10-15 percig, de minderre fittyet hányva még kiszaladtunk jegyet venni a másnapi buszra (erősen javallt megvenni a helyfoglalást is tartalmazó jegyet hamarabb, itt nincs állva utazás!*), illetve a tengerpartra (Vamos á la Playa…), hogy vegyünk egy esti fürdőt. Gyors közlekedésünket a rendkívül jó metróhálózat biztosította (8-10! vonallal egy Bp. méretű városban). Az éjszaka álmatlan forgolódással telt, melynek alapjául esetemben nem csak a 38 fokos hőmérséklet, hanem a bölcsességfogamból előtőrő lüktető fájdalom is szolgált (soha jobbkor…).
Reggel (07.26.) korán indultunk a Sants Estació melletti buszállomásról a közvetlenül Huescába menő járattal Barbastro-ig. Az utazás nézelődéssel és rövid szunyókálásokkal volt tarkított, szerencsére a légkondik üzemeltek. Elhaladtunk többek közt Spanyolország egyik legnagyobb sportmászóhelyének (Montseratt) sziklafalai mellett is, de többnyire kultúrtájakon (olajfa, legelő, csatornák…stb) vezetett az utunk. Átszállóhelyünk, Barbastro előtt már feltűntek a Pireneusok vonulatai a háttérben. Innen közvetlen járat visz Benasque-ba (ejtsd: Benászke, franciásan kimondva a helyiek természetesen értetlenül néznek, pont úgy mintha azt mondta volna az ember, hogy Kiskunfélegyháza), ami egy, a hegylánc közép-keleti részében 1138 m-en elhelyezkedő kisváros. Az út gyönyörű volt, az előhegyek számtalan hatalmas sziklafallal, szurdokkal és szakadékkal, valamint dög,- és fakókeselyűkkel és sasokkal örvendeztettek minket, természetesen jól manőverező sofőrökkel a szűk hegyi utakon. A már Aragóniában fekvő Benasque néhány száz fős falu, amely napjainkra üdülő, illetve hegymászó és síközpont lett 5 csillagos szállodákkal és üzletekkel (amelyek a helyi szokásokat megtartva furcsa nyitvatartási rendszerrel üzemelnek, bár kicsit nehéz megemészteni minek szieszta egy hegyi faluba, ahol nincs egész álló nap 35 fok árnyékban). A hatalmas mászócucc-kínálatot felvonultató áutdór boltban gyorsan beszereztem egy térképet és egy mini kalauzt a környék hegyeiről (8,5 euro-M.Angulo és D.Atela szerkesztésében - Sua Edizioak (kiadó) - 1:35000). Rövid keresgélés után rájöttünk, hogy hamarosan jön a minket még magasabbra szállító busz a főtérről. Ez a járat az ún. La Besurta (1900 m) helyig közlekedik 4-5 megállóval, kb. 2-3 óránként. Úticélunk a legmagasabban és egyben legészakabbra fekvő kemping (Hotel Turpi) elérése volt. Ha itt akarunk leszállni, a Baños de Benasque megállóhelyet kell bemondanunk a sofőr bácsinak ügyelve az n feletti farkinca jelnek megfelelő Bányosz ejtésmódra, hiszen e nélkül pusztán Bánosz dö Benászkét ejtve valószínűleg nem lesz hajlandó elvinni minket, mondván ő ilyen helyet nem ismer. Szerencsés megérkezésünket az 1600 m-en fekvő kempingbe jó fél órás tanakodás követte a recepciósokkal, ugyanis az itteni trendnek megfelelően a személyzetnek csak 1 tagja beszélt ("little bit" szinten) angolul. Hozzá kell tennem, hogy rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, nem beszélve arról, hogy a vizesblokk és a büfé színvonala is igen jó volt viszonylag szolid árakkal. Egy éjszaka itt kb. 8 euro fejenként (kocsi és elektromosság igénylése nélkül). Rajtunk kívül nem sokan szálltak meg az amúgy is kevés férőhelyes kempingben, de a jelenlévők szinte soha nem emelték fel a hangerejüket a suttogás szintje fölé, teljes nyugalmat és csendet biztosítva a pihenéshez. Ez már csak azért is meglepő, mert más kempingekben gyakran találkozhat az ember reggel 6-tól este 12-ig sikoltozó gyerekhordákkal, kiáltozva pletykáló nyanyákkal és petanque közben üvöltöző férfiakkal. Persze ehhez a hangulathoz talán az is hozzájárult, hogy a völgy alján üldögélve sátrunk előtt pár száz méterre 2000-2800 m magas hegyek törtek az égbe tengerparti diszkók és bevásárlóközpontok helyett. Letelepedésünk után a délután megmaradó részét a lila vetővirágokkal csipkézett csodaszép réteken való sétálgatással, illetve patakvízi (Rio Esera max. 10 fok) feredéssel ütöttük el és korán hálózsákba bújtunk (erre az eszközre nem csak dekorációs elemként volt szükség, hiszen éjjel a nyárias nappali meleggel szemben 10 fok köré, vagy akár az alá is eshetett a hőmérséklet).
Másnap (07.27.) korán keltünk és kb. 7kor indultunk is, hogy aznapi tervünket, a Perdiguero (3222 m) megmászását teljesítsük. Az út a benasque-i völgy (Valle de Benasque) egyik nyugati mellékvölgyében kezdődik, majd egyre szűkülve, két tengerszem és egy hágó érintésével éri el a csúcsra vezető gerincet, majd a csúcsra jutás után ugyanerre tér vissza. A több mint 1600m szint fel és utána ugyanennyi le, valamint az 5 óra 10 perces kalauzidő (csak fel!) nem vetített előre túl laza programot. Az útvonal nehézsége a kalauz szerint SD/F (escala UIAA), amiről a mai napig nem derült ki, hogy mit is takar olyan skála társaival egyetemben, mint az F, F sup, a PD inf ésatöbbi. A könnyebb túrákat baja és media szavakkal (könnyű, közepes) illeti a könyv, amit még a boltos sráccal sikerült is tisztázni, de a rejtélyes betűk kilétét homály fedi, illetve nem sikerült őket elmagyaráztatni (bár ha a spanyol (katalán?) kísérőszövegre adott értetlenségemre válaszként prezentált vállrángatás annak tekinthető, akkor igen). A felkelő nap fényében hamar túlértünk 100 m szintemelkedés után egy fenyőerdő-sávon, e felett egybefüggő erdőrész már nem volt, előbb hegyi réteken (legelők), később növénymentes kő(törmelék)felszínen haladtunk. Fejünk felett fakókeselyűk köröztek, a domboldalakon mormoták sípoltak, a pireneusi nőszirom (Iris xiphioides) virágai pedig félméteres száron virítottak a legeltetéstől igen alacsony gyepen...a túraösvényen pedig sehol egy lélek, csak a birkák bégettek. Jó tempóban haladtunk, a túrabotok nagyon jól jöttek, főleg akkor szorítottam keményen amikor megjelent egy pásztor 3 kutyával, amelyek közül a bernáthegyi volt a legkisebb, de természetesen kezesek voltak 
. Kb. 1,5-2 óra elteltével egy tengerszemhez értünk, amely a térkép szerint 2460 m-en van és a kalauz szerint 2 óra 30 perc alatt érhető el. Persze letelepedtünk, falatozni kezdtünk és boldogan nyugtáztuk, hogy milyen kemények is vagyunk. Természetesen a tátrai menetidőkből eredő tapasztalatok nyomán már gyanakodnunk kellett volna, de mi álltattuk magunkat. Természetesen még csak 2100 m körül jártunk egy pataköböl vízgyüleménél (mondhatni mini tengerszemnél) és ez végzetesnek bizonyult a csúcshódításra nézve. Továbbhaladva az út meredeken emelkedni kezdett és kb. 2 óra 30 perc össz gyaloglás után el is értük az első, nagy tengerszemet (Ibonet de Lliterola 2460 m). A baj csak az, hogy az úton feljebb 2735 m-en valóban van egy nagyobb tengerszem(Ibon Blanco de Lliterola)…természetesen mi azt hittük, ez az (hivatalos menetidő 3h 20 perc). Persze ez már kezdett gyanús lenni, úgyhogy a későbbi szakaszokon jól megnézve a terepviszonyokat nagyon nem úgy látszottak a dolgok, ahogy lenniük kellett és az út sem úgy kanyargott. Mivel pont ezen a részen vannak elágazások, egy általam meghatározott irányban feloldalaztunk egy hegyoldalba, mondván majd arra lesz a mi utunk (megjegyzem, a tájékozódást a közel sem profi térkép és a pireneusoki útjelzések (kőember) sem segítették túlzottan). A kőomlásokon, úttalan meredélyeken való kapaszkodás és a feltámadó szél egyre jobban éreztette, valami nagyon nincs rendjén. Végül egy jó kilátási pontról minden világos lett, látszott az út továbbhaladása és az is, hogy pont most következne az egyik legkeményebb szakasz. A hegyoldalban egy hatalmas sziklán átmászva próbáltunk gyorsan lejutni az úthoz, de ez egy nagyon meredek kőfolyosó miatt kissé életveszélyesnek tűnt, így a kerülő visszamenetelt választottuk. Ezzel egyben arról is határoztunk, hogy ma felfüggesztjük a továbbhaladást, mert így leghamarabb 4-5 körül érnénk fel a csúcsra és sötétedésben érne véget a túra. A döntő érv végül a széllökések nyomán megjelenő felhőtömeg megjelenése volt… Lefelé találkoztunk 1-2 turistával (jelzem, ez a Pireneusok legmagasabb csúcsait magában foglaló régiója és mégsem tapossák halálra egymást 6-88 évesig a népek!), itt vettük át azt a szokást, hogy a lemenetben a botokat használva szinte futó tempóban haladjunk, ami a későbbiekben is hasznosnak bizonyult. A kempinghez kora este értünk és a lecuccolás után hamarosan eleredt az eső is, amely éjjel hatalmas viharrá nemesedett rengeteg villámlással és dörgéssel, amik hangrobbanásszerűen terjedtek tova a hatalmas völgyben, alján a sátrunkkal. Ezúton is ismét köszönjük a Hannah cég munkatársainak a jó sátor-konstrukciót 
.
Éjjel és másnap reggel (07.28) úgy döntöttünk, hogy a kopár gerincen nem kellene villámcsapás áldozatává válnunk (végül majdnem sikerült...), ezért egy rövidebb túrát eszeltünk ki. Gyalog elmentünk a La Besurta nevű helyhez (1900m, a kempingtől 7-8 km), ahová busz is jár a nappali órákban a Nemzeti Park határától (Plan del Hospital 1750 m - személyautóval eddig lehet közlekedni), illetve Benasque-ból. Ez egy csodálatosan szép K-Ny irányú kiszélesedő völgyrész, ideális piknikező, túrázó terület lenne a nagyközönségnek, ennek ellenére ezen a hétvégi napon 20-30 embert láttunk egész nap. Mi a Besurtától 40 perc járással elérhető, 2122 m-en fekvő Refugio de la Renclusa-hoz mentünk fel, ami a Pireneusok királyai, az Aneto (3404 m) és a Maladeta (3308 m) alatti északi menedékház. Szállás árai korrekteknek tűntek, sőt hegymászó klubtagoknak kimondottan olcsónak. A személyzet kedves volt és a kakaójuk is finom. Nagyon tetszett a szemlélet, hogy a menedékházat a gyakori alpesi helyzettel ellenben nem a csúcsok közvetlen közelébe helyezik, nincsenek felvonók, a síterepeket pedig délebbre, alacsonyabb régiókban (kb. 2000 m magasan) jelölik ki, kímélve ezzel az amúgy is megtépázott európai hegyvilágot. Innen a feloszló ködben néha megpillantottuk a fent nevezett csúcsokat, illetve azok gleccsereit, melyek látszólag igen nagy meredekséggel rendelkeznek. A házban néhány kérdésemre választ kaptam, főleg arra, hogy "rope" és "ice axe" nélkül ezekre nem fogunk (most 
) feljutni. Az időjárást a mai napra délutáni (4 óra) esővel fűszerezve jósolták, hosszú távú meteorológiai becslést pedig nem tudtak adni mert a telefonjuk kábele megsérült az előző esti viharban. Mivel még korán volt, leszaladtunk a völgybe és nekiálltunk a Salbaguardia (2738 m) csúcsát megmászni. Ez a csúcs a francia-spanyol határon fekszik és konkrét vízválasztónak tekinthető. A köd az É-i oldalon gomolygott erősen, de általában nem jött át a D-i részre, mintha késsel vágták volna el. Ezt a jelenséget később a Perdiguero-ról is megfigyelhettük. A kalauz szerint kb. 2h 20 perces út vezet fel rá. Már a Portillon de Benasque (2444 m) mellett jártunk, ami valami olyasmit jelenthet, hogy Benasque kapuja. A hatalmas sziklafalak közti szűk átjárót látva a név találó mivolta és a tátrai jellegű látvány nyűgözött le, de sajnos azt is nyugtáznunk kellett, hogy a köd most már mindent beborít. A jól járható utat és a völgy látszólagos közelségét látva folytattuk utunkat, ami egyre kitettebb és sziklásabb helyeken vezetett, a látótávolság pedig 100 m alatt volt. Már a csúcs alatt jártunk ("szemre" és időben max. 80-100 m szint), amikor elhaladt mellettünk egy lefelé tartó házaspár és azt 15 percnyire tette. Felbuzdulva tettük meg a következő néhány métert, amikor vadul dörögni kezdett. A baj csak az volt, hogy ez most nagyon-nagyon közel volt és egyre intenzívebb lett komoly csepegéssel adva tudtunkra, hogy irány lefelé. A legkritikusabb, csúszóssá vált részeken már zuhogott, de itt átjutva futva mehettünk tovább a vízmosássá alakuló vékony szerpentineken a völgy felé. Kb. másfél óra múlva ronggyá ázva (már aki, de az én kabátom otthon pihent) értünk le a Hospital de Benasque nevű (1758 m) luxus hotel-szanatórium egységhez és ott az azonnal kisütő nap (tipikus…) sugaraiban szárítkoztunk. Az élmények hatására gyorsan megittam egy sört és leballagtunk az 5-6 km-re lévő kempinghez némi áfonyát elpusztítva. Kedvünk kissé megtört a 2 nap sikertelenségét tekintve, holott már eddig is rengeteg gyönyörű és hasznos élménnyel gazdagodtunk.
A következő napon (07.29) okulva az első próbából már 5-kor felkeltünk és 6-kor elindultunk, hogy felhágjunk a Perdiguero-ra. Közös megegyezéssel a már ismert szakaszon nem fotóztunk és nem álltunk meg, ezzel is fokozva a tempót. Az ál-tengerszemet és az első valódit így hamar elértük, kis pihenővel pedig nekiláttunk az út legveszélyesebb szakaszának, mely egyenesen egy vízesés vonalában vezetett fel kézhasználatot is igénylő sziklán, de mi inkább a szintén kitett kerülő utat választottuk, ami valamivel tovább tartott. Nagy lihegések és a felkelő nap melegétől való izzadások közepette értük el a hatalmas, legfelső tengerszemet (2735 m), amely gyönyörű helyen fekszik. Innen már látszott a csúcsgerinc, amihez a beszállás egy hatalmas, meredek törmeléklejtőn vezetett fel. Meglepő volt, hogy a kisebb nagyobb tömbök előzetes elképzelésünk ellenére sem mozogtak, billegtek és nem rugdostuk őket egymásra. Ezen a területen már megpillantottunk néhány lefelé óvakodó túratársat, ők valószínűleg a francia oldalról, vagy a délebbre eső spanyol menedékháztól érték el azt. A csúcsgerinc itt-ott figyelmet igénylő, kitett helyeken vezet, kapkodni nem érdemes, de összességében jó időben nem kimondottan veszélyes. Szikrázó napsütésben és a megtett szintkülönbség, illetve kilóméterek fáradalmai miatt valósággal felzuhantunk a napos csúcsra, 222 m-rel a 3000-es határ felett, amely csodaszép panorámával köszöntött minket. Itt néhány más turistával is találkoztunk (spanyolok és franciák) és együtt élveztük, hogy két állam határán állva hosszirányban végigfuttathatjuk tekintetünket Európa egyik legnagyobb hegyláncán. Jól látszott a tegnapi jelenség is a főgerincen, amelynek francia oldalán ma is köd gomolygott. Kb. 45 perc "ebédelés" után fogyó vizünkre való tekintettel elkezdtük a lemenetet, ami a törmelékfelszínen lassabban, a tengerszemtől a futólépéses túrabotos technikával gyorsabban ment. A meredek, 2 tengerszemet összekötő falon most a vízesés tőszomszédságában fekvő meredek és lekopott folyosót ("hivatalos út") választottuk, ami jóval nagyobb odafigyelést igényel, de gyorsabb lejutást biztosít. Az alsóbb részeken szembetalálkoztunk egy nagy hátizsákos párral, akik vigyorogva, fürdőruhában (a bikinis csaj…hm…
) kapaszkodtak felfelé… Összességében kiváló idő és jó menettempó jellemezte a túránkat, aminek végül kicsit több mint 9 óra gyaloglás után lett vége. Este egyikünk sem kért altatót a lefekvéshez, de a naplementében még volt alkalmam az itt sem túl gyakori törpesasból is megfigyelni 2 példányt a sátrunk előtti hegy mellett keringve.
Utolsó itteni napunkon (07.30.) a Pico de Alba (3118 m - felmenet a tegnapelőtti menedékháztól) ambíciózus és nehéz túrája helyett egy könnyebb levezetést választottunk általános állapotunkra való tekintettel. A korábbi napokon megtudtuk, hogy a Vallé de Benasque legészakibb pontjától 3 tengerszemhez (Ibones de Gorgutes, Ibones de la Montaneta - 2 tavat jelöl) lehet feljutni viszonylag könnyen, amelyek fürdésre is alkalmasak. Ezek felett a határon egy szép hágóba (Pto. de La Glera 2367 m) való felmenettel zártuk volna a napot. Jó időben jutottunk fel 3-4 kilométer szinte vízszintes gyaloglás után (a völgy végéig menő út 1800 m magasan véget ér egy parkolóval) a kék jelzésen az első két tengerszemhez (2211m). Volt idő növényeket fotózni és áfonyát csipegetni is. Rövid helyzetfelmérés és tanakodás után a kisebbik tavat választottuk, amely viszonylag sekélyebbnek és lefolyástalanabbnak tűnt. Felöltöttük fürdőruháinkat és belemerültünk a frissítő (?!) "habokba", amelyek saccolásunk szerint a 10 fokot sem érték el. A fél perces belemerülés és éles víz alatti köveken való egyensúlyozás után napozni és fotózni kezdtünk, amikor feltűnt egy jó ötvenes (?) hölgy a láthatáron. Hozzánk hasonló módon ő is fürödni jött, de helyiként biztosan jól tudta, hogy ide nem kell fürdőruha, így okozva kisebb meglepetést nekünk. Háttal ülve sikerült megtudni, hogy a tengerszemben úszni is lehet, csak sietni kell és közben fújtatni, mint egy muzeális gőzhajó. A néni produkciója után hamarosan felöltözött és átruccant cseverészni: kifejtette, hogy ez a legmelegebb tó, igen jó a vize, a fentiek már kezdenek hidegek lenni…no comment. Miután elhagyta a terepet, mi is úgy döntöttünk, hogy nem hunyászkodunk meg és csak azért is úszni fogunk, ami be is vált, sőt a tó közepén lévő kőtömbre is felkapaszkodtunk. Lehet, hogy ezt nem kellett volna, mert visszatérve arra lettem figyelmes, hogy a lábnyomaim vércseppeket hagynak maguk után a füvön...sajna szétvágtam a talpam 2 helyen is, úgyhogy a hágó elérése csak hiú ábránd maradt. A lemenet során megálltunk áfonyát gyűjteni, majd egy kedves lány segítségének köszönhetően stoppal utaztunk vissza a kempingig, ahol nem maradt más, csak az összepakolás. A kempingesek kiköltözéskor is nagyon rendesek voltak, de a spanyol munkamorállal azért itt is találkozhattunk! A vizesblokkok ajtaját nyitó mágneskártya kaucióját visszaadták, de a kártya reggelig nálunk maradhatott, ugyanis azt mondták, hogy ők ugyan fel nem kelnek 5-kor, amikor megy a buszunk, csak csúsztassuk be az ajtó alatt… Hozzá tartozik még az is, hogy a számítógépes rendszerük csak adott napra tudott számlát adni, így egy éjszakával kevesebbet fizettünk…szintén azért, nehogy korán fel kelljen kelniük. Összességében hatalmas és rendkívül pozitív élményekkel zártuk a túrát Európa ezen csodás szegletében azzal az elhatározással, hogy ide még biztosan visszatérünk!
*A buszközlekedésről: a buszközlekedés nagyon jó és kényelmes Spanyolországban, de rengeteg társaság van, így ezek között még a helyiek (!) számára sem könnyű az eligazodás, főleg, ha átszállásokkal is dolgunk van. Internetes honlapjuk nem valószínű, hogy van/működik, a jegyiroda nyitvatartása és angoltudása is kérdéses, emellett nem árt sietni, mert a busz csak megfelelő számú személyt szállít. Összefoglalva: próbáljunk meg jó előre tájékozódni, vagy helyi jól informált segítőre szert tenni és nem az utazás napján jegyre vadászni! A jegyárak magyar szemmel nézve nem túl olcsók (a svájci árakhoz képest persze mindenképpen azok), de megérik a pénzüket!
