Mikutúra 2006

A DEKE hagyományainak megfelelően idén is lezajlott a Mikutúra, melynek résztvevői: Tündi, Endre, Csoszi, Peti, S.Laci, Feri, L. Dávid, Gyula (Jules), D. Laci, Sanyi, Pisti, Marci, Arnold, Gábor Gábor alias Captain "Ehun vagyok e", Zsolti (Zsófi), illetve Magam voltak. A pénteki felmenet a szintén hagyományos istvánkúti házhoz kissé meredekre sikeredett, hiszen a közlekedés fortélyai révén nem juthattunk el emberi időben Középhutára, így kicsit lejjebbről indult a móka sok betonúttal és csámborgással a leszálló estben, de a Proletár presszó üditői felsegítettek minket. A hétvége jó hangulatban telt, finom ételekkel és hatalmas szombati túrával fűszerezve, melynek során érintettük a környék nagyobb szikláit is: Sólyombérc, Nagy Péter Menykő, Bohó hegy, Amádé vár...stb. Csoszi sajnálkozása ellenére sem talákoztunk hóval, végig 0-5C fok körüli hőmérséklettel. Sajnos a hazautazás a szigorú MÁV-os hölgy ("nem lehet 1 megállót sem menni IC pótjegy nélkül!") jóvoltábol éjfélig húzódott, de ez mit sem rontott a túra értékén. Reményeim szerint a jövő évi még jobb lesz!

Évadzárás Sólyom-kövön

A késő őszi jó időre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk egyik kedvenc mászóhelyünket a Zemplénben. Résztvevők: Judit, Tündi, Csilla, Sanyi, Endre, Laci, Peti, Csoszi, Imre és Dávid. A bátrabbak már szombat este felmentek a bivakhoz némi sorompónál való Bizottságra törzsi táncolás után (Köszönjük H. Feri bácsinak az élményt) és a DEKE történetének egyik legfinomabb vacsoráját fogyasztották el ott (Székelykáposzta speciál).
A korán reggeli kelés…több okból elmaradt, de a "meleg" sem csalogatta elő mászásra éhes ujjainkat. Talán ennek a reggeli lustálkodásnak és H. Feri bácsi borának köszönhető a DEKE legújabb X-akták szerű története, amelyben némi melléktermék, egy hálózsák és Peti kapcsolódott össze furcsa módon. A rejtély fél napig nem oldódott meg, de szerencsére nem kellett Ferit és a szarvasokat segítségül hívni, fény derült a titokra anélkül is. Aki kíváncsi a vágatlan történetre, lépjen be az egyesületbe ;). Többek közt ennek tudható be, hogy kicsivel a Debrecenből érkező különítmény után értünk a sziklához, ők már kicsit korábban nekiláttak a mászásnak. A hideg reggelt/ délelőttöt markunk lehelgetése lés Imre hobbit-mellénye jelezte a legjobban.
A beszerelés után nekiláttunk a mászásnak. Sanyiék hamarosan túrázni indultak az Amádé várhoz, velük csak este találkoztunk újra. Hosszú lenne elmondani, ki, mit és hogyan mászott, de mindenkinek jól esett a friss levegőn való tartózkodás és testünk edzése :). Szerencsére az időjárás a kezünkre játszott, kora délutánra a hőmérséklet is jóval kellemesebb lett, az egyetlen bajt az ősz végi gyors sötétedés okozta. Néhány tagunk már VI-os utakban harcolt, volt aki az V+-os Moha és páfrányt tolta ki eddigi legnagyobb személyes dobásaként (Tündi), a többiek pedig másztak egy jót III+ tól V+-ig, hol elölben, hol toprope. Ismét konstatálhattuk, hogy egyes utak nittjei és standjai talán már felújításra szorulnának (azóta felújultak - ld. http://www.zoldfok.blogspot.com/ - köszi!).
.A nap leszállta után nem maradt más, mint a hazatérés és a jövő tavasz ambíciózus tervezése István "most mondjátok meg, minek megyünk mi innen haza?!" örökbecsűjével, illetve Peti ugratásával körítve. Hazaérve, illetve a hét elején leszögeztünk: 2007 a "nagy előretörés éve" lesz!

Gesztes-Szédítő

A jó és száraz őszi időt kihasználva keltünk útra, hogy Tündivel bemutassuk otthonunk (Tatabánya) 2 jellegzetes környékbeli mászóhelyét Lacinak és persze magunknak is. Szombat reggel a 8 órai busszal kimentünk Várgesztesre, ahol a Vértes egyik mászóiskolája található a falu buszmegállójától mindössze 10-15 percre a hegyoldalban. Az országos kék túra ösvényén vezet a felmenet a faluvégi halastó után pár 100 m-ig. Ekkor balra és jobbra térhetünk le, jobbra az ún. Tojás-fal van nehéz utakkal, balra pedig egy hosszabb falrész található. Ennek első, reibungos táblája az ún. Óvoda, ahol 6 db jól kiépített út található. Itt kezdtük az ismerkedést a jó állagú és megfelelően kiépített, cseppet sem zsíros mészkövön. 4 utat másztunk itt összesen, kb 10 órától du. 2-3-ig, minden alkalommal standolva és ereszkedve. Laci és én elölben, Tündi felsővel teljesítette az utakat, melyek nehézsége III-V körül mozgott.

A nap szépen sütött, időnként jókat falatoztunk a hozott szendvicsekből és élveztük a magányt. A leszerelés után átköltöztünk a Tűzfal-hoz, melynek jobb oldalán a Kötélvontatók útját (V) másztuk meg elölben, Tündi pedig felsővel - az út szép repedésmászás, csak a pruszik ne viccelt volna meg . Itt már másokkal is összefutottunk, látszott, a rövid őszi jó időt mások is szeretnék hasznosan tölteni.
A mászónapot a Hátsó fal-on található Repedés (V-) megmászásával zártuk, a korai sötétedés miatti időhiány késztetésére mindannyian felsővel. Az út szép és nem annyira nehéz, de elég poros-koszos volt, valamint a közepében egy kisebb fácska is kisarjadt az évek során.
Az összepakolás után szinte teljes sötétben siettünk le a faluba, ahol a Kocsmában egy-egy ital gyors elfogyasztása után már a hazafelé tartó buszon ecseteltük a nap történéseit.
Vasárnap reggel csúnya ködre ébredtünk, ami eltakarta az amúgy pazar kilátást a Kő-hegyre ("Turul") és aznapi célunkra, a Szédítőre.

A fél órás felmenet után megismerkedtünk a tereppel - standok, nittek, sziklafelszín és éreztük, hogy az induláskor a hőmérőn látott 5-6 fok most sem sokkal több. Ujjaink hamar érzéketlenné váltak, de úgy gondoltuk, hogy a szikla közepén található Kémény (III) nem okozhat problémát. Jól lehetett gyakorolni a kéménymászást, könnyű kis út, de a ködtől alig láttunk valamit. Némi pihenés és melegedés után megtárgyaltuk, hogy a következő cél a fal jobb szélén lévő Jobbsarok (V) lesz. A rövid (kb 10 m) úton már elsőre látszott, hogy nem lesz egy fáklyásmenet, így felsőztünk a kiváló standból. Hamar kiderült, hogy karjainkban ott van a tegnapi fáradtság, így első pár próbánk hamar kudarcot vallott. A lépések sokszor reibungosak, kicsik és igen csúszósak, a fogásokat pedig megfelelő sorrendben kell használni, különben nem teljesíthető. Az időközben előbújó nap jótékony hatása lehetett, hogy Tündi egy belepihenéssel kinyomta az utat, majd Laci is megtette ugyanezt, később pedig egyben is. Sajnos nekem sem külön, sem pedig egyben nem sikerült, bár beleüléssel nem is próbálkoztam. Sajnos az idő szorított, így a Szelim-barlang és a Turul-szobor megtekintése után hazafelé indultunk, hogy elérjük a Debrecenbe tartó vonatot.
Szép és eredményes hétvége volt, ismét köszönet a társaknak!

Dédes őszi kiadás

Az időponttal ellentében szép napos idő fogadott minket a Bükk szívében ezen a vasárnapon. Két kocsival keltünk útra, hogy megismerkedjünk azegyik közismert mászóiskoával és egyben a mészkő alaptulajdonságaival. Mivel a már sokat emlegetett DEKE portyáinak hazai súlypontja az andeziten van, különösen vártam ezt a találkozást. Mindezt fűszerezte az a tudat, hogy hasonló formákat 22 éve figyelek az ablakomból otthon (Szédítő ), mégsem ezen a szemüvegen át tekintettem rájuk.
A túra résztvevői Tündi, Ági, Sárika, Csoszi, Imre, Marci, Zsűl, Dávid, Máté, valamint Jómagam. Az út eseménytelenül és Csoszi vezetési stílusából eredően gyorsan telt a Nagyvisnyó határában megbúvó Fapuma egységig, ahol szükségleteinket kiegészítve indultunk a 30-40 perces sétára a sziklához.
A hely szinte mindenkit magáva ragadott, fekvése és táblái igencsak hívogatóak. Ezt szemlátomást nem csak ránk volt ilyen hatással, hanem más mászókra is, akik közt hogy - hogy nem megint felbukkant Csoszi valamelyik 15-25 évvel ezelőtti Kaukázus-béli ismerőse.
Az első ún. Reibung - táblán lévő két IV körüli utat (gazdag variálhatósággal - név szerint Jobb út és Bal út) Csoszi mászta meg elölben, majd mi kedvünkre oroszozhattunk. Az utak szépek és jól mászhatóak voltak, lélegzetelállító kilátással. Dávid és Gyula bakancsban mutatták meg, hogy így is lehet. Imrével a bemelegítés után belekóstoltunk a tábla VI-os útjába (Középső út), aminek alján egy erős kunszt, majd könnyebb szakasz, középen pedig egyre erősödő nehézségek következnek, olyannyira, hogy nemsokára mindketten kikerültük ezt a 3 méteres részt egy IV-es betéttel, majd visszamásztunk és befejeztük. Sajnos kifogott rajtunk, de istenigazából nem találtuk a kulcsot (fejlett reibungtechnika).
A tábla ízlés szerinti számú (3-5) megmászása után a feljövethez legközelebbi Kis - Falhoz indultunk, ahol 3 út állt rendelkezésünkre 2 standból. Az egyik (II-III) könnyű bordán Máté elérte az első nagyobb sikereit, Marci és Csoszi pedig a Bevágás nevű útban küszködött. Az út alsó szakasza kb.6-8 méteren át V-ös, szép indulással, majd jobbra tartva mindenkit megállító nehézséggel. Ez azért volt érdekes, mert a falon lévő festés elsőre V-ös utat jelzett...közelebbről megnézve azonban láthatóvá vált, hogy itt bíz lefestettek a római ötös mögött egy-két vonalat !!! Sebaj, az útnak volt alternatív befejezése egy hosszabb kb. III-as szakasz képében, ami egy nagy áthajló tömb tetejére vezetett. Az itt létesített stand (kőtömbön átvetett szalag) úgy tűnt, hogy csak az én kedélyeimet borzolta, de végül én is ereszkedtem belőle, mondanom sem kell, nem lassan . Az itt lévő harmadik út elvileg IV+ Repedés, mégis kövér izzadtságcseppeket okozott a mászóknak, amiben a nedves fogások is szerepet játszhattak. A mászás záróakkordja Csoszi és Tündi páros ereszkedése volt standból standba és a földig egy darab nyolcassal 2 személyre ( a Tündihez tartozó Reverso nálam maradt)! De mint tudjuk jó öreg módszerekkel (ez esetben Kessler - féle karabínerfék) is lehet biztonságosan mozogni sziklafalakon...A hazautat egy egri pince látogatásával tarkítottuk, köszönet a résztvevőknek a szállításért és a hangulatért!

Gleccserjáró tanfolyam - Ötz - völgyi Alpok

A DEKE gleccserjáró tanfolyamán vettünk részt, amely az Ötz - völgyi Alpok (Ausztria) Pitztal régiójában került megrendezésre. A túrán 9 fő vett részt (Pallag István alias Csoszi, Arnold, a Kerényi tesók, Peti, Marci, Gergő, Tündi valamint Jómagam), 2 autóval utazva.
Az utazás eleje műszaki problémák miatt kicsit kalandosra sikeredett és így már a kezdetekkor beszedtünk 1 nap csúszást, de legalább egy hangulatos estét töltöttünk a Sopron feletti Rák- patak völgyében elhelyezkedő ködös réten. Másnap reggel teljes gázzal indultunk tovább, így délutánra Mittelbergbe is értünk, ami a Pitztal központjánk (végpontjának) számít (egyben Benni Raich szülőföldje - osztrák olimpikon).
Kb. 17:00 kor indultunk felfelé a Gletscherbahn parkolójából (~1700 m) a pakolászás után a Braunschweiger Hütté-hez, ami 2759 m-en van és 3 óra alatt értünk fel. Közben a korábbi csepergésből izmosabb hóesés lett és csomagjaink súlya alatt szomorúan gondoltunk vissza a menedékház lenti (1800 m) csomagszállító liftjére (5 Euro), de így legalább nagyobb élmény volt megérkezni a Hütte teraszára. A tavalyi gyakorlattal ellentétben nem a Taschachhausban történt a szállás, mert az felújítás alatt áll. Már itt érdemes megjegyeznem, hogy ebben a házban sem kellett csalódnunk, a személyzet maximálisan kedves és segítőkész volt minden esetben és egy - két igazolvány hiánya ellenére a legnagyobb természetességgel számlázták a kedvezményes árat (7,5 Euro) a Winterraumos éjszakákért (persze nem árt, ha valaki beszél németül...). A ház emellett jó kis Trockenraummal rendelkezett, éttermében szinte minden kapható volt (árai persze magasak, így csak 1-1 sörre/Radlerre fektettünk be - pohár 2,3 Euro, korsó 3,4 Euro). A melegvíz szolgáltatás 2Euro/5 perces érmék segítségével történt, amely idő alatt 2-3 személy vígan megfürödhetett. A házban találkoztunk 3 debreceni Navigátorral, akik vonattal érkeztek és szintén a környéken kívántak alpinkodni. Az első este a fáradtság miatt nem tartott soká, kevés étkezés mellett általános fejfájással tértünk nyugovóra.
Első alpesi reggelünk sajnos hóeséssel ébresztett bennünket és kiderült, nem biztos, hogy túl jó időnk lesz, sőt, éjjel, valamint a korábbi napokban nem kevés friss hó esett (több mint 30cm). 10-11 óra körül egész szép idő lett és az első programpontokat el is kezdtük megvalósítani: bekötözködés, hágóvas, csákány használata, mozgás a gleccseren, kicsúszás lefékezése, csákányárok. A csákányárok készítésénél kiderült, hogy a legfontosabb a szög, de ezt hajlamosak voltunk elfelejteni, így a teszteléskor láthattuk, hogy egyik másik próbálkozásunk mit sem érne élesben. Ennek ellenére előbb utóbb mindenki összehozott egy használhatót, de a versenyt mindenki előtt Tündi nyerte, aki az általunk lefitymált csákányárkával megtartotta Arnold többszöri beleugrását, több ember rángatását…stb. A verőfényes időből visszafelé kb. 20-30 perces jó kis hóvihar lett, alig láttunk pár méterre, de később estére megint kiderült, demonstrálva ezzel, hogy alpesi körülmények közt járunk. A jobb kondiban lévők még gyorsan "felszaladtak" a Hütte feletti 2900-es csúcsra egy kitettebb túraösvényen, majd következett a jól megérdemelt vacsora. Az esti beszélgetéskor kiderült, hogy Arnold régebb óta sérült térde még nem az igazi, illetve hogy Attila egyre kevésbé érzi fitten magát a magasság miatt.
A második nap reggelén korán indulva újabb kicsúszási próbát tartottunk egy másik területen (Attila ezután sajnos visszafordult, érezve, hogy egyre rosszabbul van - ekkor már köhögött is), majd tovább haladtunk a Linker Ferner Kogel csúcsára (3278 m) kihasználandó a jó időt. A csúcsot kalauzidő (kb. 2óra) alatt, ragyogó időben értük el - sokunkat magassági rekorddal örvendeztetett meg ez a nap. Délután spaltniba (gleccserhasadék) zuhanást és mentést gyakoroltunk egy kisebb hasadékban. Visszatérve a házba pihenés előtt Attila mielőbbi lementését szerveztük meg, amiben a háziak abszolút partnerek voltak. 10 Euro fejében felhozták a csomagliftet, ami ekkor (kora este) már nem működött volna hivatalosan és azzal le tudtuk Őt küldeni, mindannyiunk általános megnyugvására. Pár nap múlva a parkolóban futottunk össze újra és láthattuk, sokkal jobban lett az 1000m-es szintkülönbség csökkenéstől. Az este a továbbiak megvitatásával telt: a helyiek rossz időt jósoltak hosszú távra, így a 2 nappal későbbi Wildspitze - támadásunk veszni látszott. A 3 Navigátor másnap reggel kívánta megcsinálni a csúcsmászást, ekkor már egy közelebbi kb. 3xxx m magas nyeregben bivakoltak.
Harmadnap jó időre ébredtünk és elvégeztük a kurzus legérdekesebb részeit, újra, többször elgyakoroltuk a spaltniba zuhanó társ mentésének módjait, majd a jégmászásba is belekóstolhattunk. A jégcsavar kezelése, flaschenzug és egyebek voltak talán a tanfolyam legérdekesebb, míg a nagyobb spaltniban való lógás a legfélelmetesebb pillanatai. Napközben többször is elromlott az idő, később kiderült, hogy debreceni ismerőseink (Jani, Attila, Imi) csúcsmászásánál ez sajnos betette az ajtót. Este korán fekvést és pakolászást terveztünk, kiderült, hogy másnap Pisti és Arnold lemennek a kocsihoz (ezúton is kösz a későbbi serpáskodást fiúk), a többiek pedig a Wildspitzére (Ausztria második legmagasabb csúcsa) indulnak. Bizakodásunknak az adott okot, hogy a helyi vezetők aznapra mégiscsak jó időt jósoltak ("Wildspitze gut, kein Gewitter, aber Wolken"… persze ezt kicsit más dialektusban).
Negyednap hajnalban keltünk és igen hidegben tettük meg az utat a gleccser széléig, ahol bekötözködés után kb. 6:30 kor indultunk a nagy útra. Először a már ismertetett nyeregig kaptattunk fel, iszonyatos szél és viszonylag nagy hó nyomok nélkül jelezte, hogy mostanában nem sokan jártak erre. Érdemes megjegyezni, hogy a csúcsrégióban azért voltak emberek ám a nagy többség délről, sokkal közelebbi és magasabban fekvő Hüttéből indulva érik el a csúcsot. A nyeregből leereszkedve már közvetlenül a Wildspitze gleccserén jártunk, amelyen a hó valamivel jobban tartott, mint másutt, de a rengeteg hasadék nagy odafigyelést igényelt a 2x3 főtől. Ahogy egyre feljebb haladtunk, állandósult a köd és a szél, időnként pedig hópelyhek is kavarogtak. Csak rövid pihenőket iktattunk be és éreztük, egyre jobban fáradunk. Szerencsére Csoszi tapasztalata révén megtaláltuk a helyes utat és becsatlakoztunk a délről jövők csúcsgerincre vezető nyomaiba. A nyugati gerincen felmenve végre megpillantottuk a csúcskeresztet (3774 m) és a pár percre eloszló köd révén a kitett falrészeket, hópárkányokat is. A csúcsot 13:00-kor értük el mindannyian (nyáron a kalauzidő kb. 5-6 óra a B. Hüttéből, szóval a friss hót beleszámítva nem is voltunk olyan rosszak), ennek valószínűleg Peti örült a legjobban . A kölcsönös gratulációk és kisebb étkezés után gyorsan lefelé vettük az irányt, mert az idő mit sem javult, bár vihar tényleg nem volt… A kálvária, szinte mondani sem kell, itt vette csak igazán kezdetét. A köd régiója alá érve nap vígan sütött, hatalmas olvadó kásává téve az egész gleccsert. A következmények: combig, térdig beszakadás minden lépésnél, idegőrlő sebesség és szinte minden lépésnél a hasadékba csúszás veszélye. Egy helyen hihetetlen vékony hóhídon keltünk át, valószínűleg azon már sokan nem fognak utánunk átmenni… Az izgalmak ellenére sikerrel átértünk a gleccseren, kamatoztatva megszerzett tudásunkat (egy jó darabon én vezettem - agyzsibbasztó volt az biztos).
A völgybe levezető úton elkezdett esni az eső, bár az Eissee-nél már ismét sütött a nap (3017 m). Lejjebb egy repülőgéproncs, valamint a Wildspitzén és környékén elhunyt mászók emléktáblái mellett folytatódott utunk, majd sajgó térdekkel haladhattunk tovább a felújítás alatt álló Taschachhaus-ig, ahonnan már csak 2 óra gyaloglás volt hátra Mittelbergbe. Este 9-re az autókhoz értünk, boldogan konstatálva, hogy sikerült, természetesen senkinek nem kellett altató, hogy álomba szenderüljünk.
18.-án reggel szembesültünk a hegy legnagyobb áldozatával: Peti arca rőtvörös és dagadt volt, mintha 3 napja lovaglóostorral verné valaki, valamint a szemét is csak egy 2mm-es könnyező résen át láthattuk…ok: a napszemüveg nem kellő ideig való viselése és a napvédő krém hanyagolása. Persze más sem úszta meg: Marci ajkai Pamela Andersont idézték, illetve Tündi és Jómagam is jól lepirultunk az arcunkon. Csoszi és Arnold térd - állapota, valamint a hóviszonyok véglegessé tették, hogy a Bernina jövőre halasztódik, hiszen most szinte semmi nem ideális ehhez.
Kissé fájó szívvel vettünk búcsút a hegyektől és fordítottuk vasparipáink orrát keletnek, de persze tudtuk, jövőre megint jövünk. Köszönet a szervezésért, illetve az élményekért, valamint a tanult ismeretekért.

"Trekkingezés" a Pireneusokban

Egy meleg nyári napon (07.25) Tündivel Ferihegyre tartottunk, hogy felszálljunk a kora délután induló barcelonai járatra (SkyEurope), megkezdve ezzel a közel 2 hetes spanyolországi túránkat. Az utazás előzetes terveinknek megfelelően egy Pireneusok-béli túrázással kezdődött, majd egy katalán tengerparti fürdőzős blokk után barcelonai városnézéssel zárult.

A gép délután landolt a forró hispán betonon (persze ezt az ottaniak kikérnék maguknak - mint azt a rengeteg "Catalunya is not Spain" falfirka is mutatta), ahonnan kb. 30 reptéri vasúti - járaton eltöltött perc után már Barcelona belvárosában is voltunk. Innen rövid metrózással értük el kellemes interneten foglalt szállásunkat (Paraiso Youth Hostel, Rda. de St. Pau), ami ugyan nem volt olcsó (21 euro/éj/fő), de végre lemoshattuk az út "porát". A zuhany hatása a ventillátorok hatósugarában maradva tarthatott is vagy 10-15 percig, de minderre fittyet hányva még kiszaladtunk jegyet venni a másnapi buszra (erősen javallt megvenni a helyfoglalást is tartalmazó jegyet hamarabb, itt nincs állva utazás!*), illetve a tengerpartra (Vamos á la Playa…), hogy vegyünk egy esti fürdőt. Gyors közlekedésünket a rendkívül jó metróhálózat biztosította (8-10! vonallal egy Bp. méretű városban). Az éjszaka álmatlan forgolódással telt, melynek alapjául esetemben nem csak a 38 fokos hőmérséklet, hanem a bölcsességfogamból előtőrő lüktető fájdalom is szolgált (soha jobbkor…).

Reggel (07.26.) korán indultunk a Sants Estació melletti buszállomásról a közvetlenül Huescába menő járattal Barbastro-ig. Az utazás nézelődéssel és rövid szunyókálásokkal volt tarkított, szerencsére a légkondik üzemeltek. Elhaladtunk többek közt Spanyolország egyik legnagyobb sportmászóhelyének (Montseratt) sziklafalai mellett is, de többnyire kultúrtájakon (olajfa, legelő, csatornák…stb) vezetett az utunk. Átszállóhelyünk, Barbastro előtt már feltűntek a Pireneusok vonulatai a háttérben. Innen közvetlen járat visz Benasque-ba (ejtsd: Benászke, franciásan kimondva a helyiek természetesen értetlenül néznek, pont úgy mintha azt mondta volna az ember, hogy Kiskunfélegyháza), ami egy, a hegylánc közép-keleti részében 1138 m-en elhelyezkedő kisváros. Az út gyönyörű volt, az előhegyek számtalan hatalmas sziklafallal, szurdokkal és szakadékkal, valamint dög,- és fakókeselyűkkel és sasokkal örvendeztettek minket, természetesen jól manőverező sofőrökkel a szűk hegyi utakon. A már Aragóniában fekvő Benasque néhány száz fős falu, amely napjainkra üdülő, illetve hegymászó és síközpont lett 5 csillagos szállodákkal és üzletekkel (amelyek a helyi szokásokat megtartva furcsa nyitvatartási rendszerrel üzemelnek, bár kicsit nehéz megemészteni minek szieszta egy hegyi faluba, ahol nincs egész álló nap 35 fok árnyékban). A hatalmas mászócucc-kínálatot felvonultató áutdór boltban gyorsan beszereztem egy térképet és egy mini kalauzt a környék hegyeiről (8,5 euro-M.Angulo és D.Atela szerkesztésében - Sua Edizioak (kiadó) - 1:35000). Rövid keresgélés után rájöttünk, hogy hamarosan jön a minket még magasabbra szállító busz a főtérről. Ez a járat az ún. La Besurta (1900 m) helyig közlekedik 4-5 megállóval, kb. 2-3 óránként. Úticélunk a legmagasabban és egyben legészakabbra fekvő kemping (Hotel Turpi) elérése volt. Ha itt akarunk leszállni, a Baños de Benasque megállóhelyet kell bemondanunk a sofőr bácsinak ügyelve az n feletti farkinca jelnek megfelelő Bányosz ejtésmódra, hiszen e nélkül pusztán Bánosz dö Benászkét ejtve valószínűleg nem lesz hajlandó elvinni minket, mondván ő ilyen helyet nem ismer. Szerencsés megérkezésünket az 1600 m-en fekvő kempingbe jó fél órás tanakodás követte a recepciósokkal, ugyanis az itteni trendnek megfelelően a személyzetnek csak 1 tagja beszélt ("little bit" szinten) angolul. Hozzá kell tennem, hogy rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, nem beszélve arról, hogy a vizesblokk és a büfé színvonala is igen jó volt viszonylag szolid árakkal. Egy éjszaka itt kb. 8 euro fejenként (kocsi és elektromosság igénylése nélkül). Rajtunk kívül nem sokan szálltak meg az amúgy is kevés férőhelyes kempingben, de a jelenlévők szinte soha nem emelték fel a hangerejüket a suttogás szintje fölé, teljes nyugalmat és csendet biztosítva a pihenéshez. Ez már csak azért is meglepő, mert más kempingekben gyakran találkozhat az ember reggel 6-tól este 12-ig sikoltozó gyerekhordákkal, kiáltozva pletykáló nyanyákkal és petanque közben üvöltöző férfiakkal. Persze ehhez a hangulathoz talán az is hozzájárult, hogy a völgy alján üldögélve sátrunk előtt pár száz méterre 2000-2800 m magas hegyek törtek az égbe tengerparti diszkók és bevásárlóközpontok helyett. Letelepedésünk után a délután megmaradó részét a lila vetővirágokkal csipkézett csodaszép réteken való sétálgatással, illetve patakvízi (Rio Esera max. 10 fok) feredéssel ütöttük el és korán hálózsákba bújtunk (erre az eszközre nem csak dekorációs elemként volt szükség, hiszen éjjel a nyárias nappali meleggel szemben 10 fok köré, vagy akár az alá is eshetett a hőmérséklet).

Másnap (07.27.) korán keltünk és kb. 7kor indultunk is, hogy aznapi tervünket, a Perdiguero (3222 m) megmászását teljesítsük. Az út a benasque-i völgy (Valle de Benasque) egyik nyugati mellékvölgyében kezdődik, majd egyre szűkülve, két tengerszem és egy hágó érintésével éri el a csúcsra vezető gerincet, majd a csúcsra jutás után ugyanerre tér vissza. A több mint 1600m szint fel és utána ugyanennyi le, valamint az 5 óra 10 perces kalauzidő (csak fel!) nem vetített előre túl laza programot. Az útvonal nehézsége a kalauz szerint SD/F (escala UIAA), amiről a mai napig nem derült ki, hogy mit is takar olyan skála társaival egyetemben, mint az F, F sup, a PD inf ésatöbbi. A könnyebb túrákat baja és media szavakkal (könnyű, közepes) illeti a könyv, amit még a boltos sráccal sikerült is tisztázni, de a rejtélyes betűk kilétét homály fedi, illetve nem sikerült őket elmagyaráztatni (bár ha a spanyol (katalán?) kísérőszövegre adott értetlenségemre válaszként prezentált vállrángatás annak tekinthető, akkor igen). A felkelő nap fényében hamar túlértünk 100 m szintemelkedés után egy fenyőerdő-sávon, e felett egybefüggő erdőrész már nem volt, előbb hegyi réteken (legelők), később növénymentes kő(törmelék)felszínen haladtunk. Fejünk felett fakókeselyűk köröztek, a domboldalakon mormoták sípoltak, a pireneusi nőszirom (Iris xiphioides) virágai pedig félméteres száron virítottak a legeltetéstől igen alacsony gyepen...a túraösvényen pedig sehol egy lélek, csak a birkák bégettek. Jó tempóban haladtunk, a túrabotok nagyon jól jöttek, főleg akkor szorítottam keményen amikor megjelent egy pásztor 3 kutyával, amelyek közül a bernáthegyi volt a legkisebb, de természetesen kezesek voltak . Kb. 1,5-2 óra elteltével egy tengerszemhez értünk, amely a térkép szerint 2460 m-en van és a kalauz szerint 2 óra 30 perc alatt érhető el. Persze letelepedtünk, falatozni kezdtünk és boldogan nyugtáztuk, hogy milyen kemények is vagyunk. Természetesen a tátrai menetidőkből eredő tapasztalatok nyomán már gyanakodnunk kellett volna, de mi álltattuk magunkat. Természetesen még csak 2100 m körül jártunk egy pataköböl vízgyüleménél (mondhatni mini tengerszemnél) és ez végzetesnek bizonyult a csúcshódításra nézve. Továbbhaladva az út meredeken emelkedni kezdett és kb. 2 óra 30 perc össz gyaloglás után el is értük az első, nagy tengerszemet (Ibonet de Lliterola 2460 m). A baj csak az, hogy az úton feljebb 2735 m-en valóban van egy nagyobb tengerszem(Ibon Blanco de Lliterola)…természetesen mi azt hittük, ez az (hivatalos menetidő 3h 20 perc). Persze ez már kezdett gyanús lenni, úgyhogy a későbbi szakaszokon jól megnézve a terepviszonyokat nagyon nem úgy látszottak a dolgok, ahogy lenniük kellett és az út sem úgy kanyargott. Mivel pont ezen a részen vannak elágazások, egy általam meghatározott irányban feloldalaztunk egy hegyoldalba, mondván majd arra lesz a mi utunk (megjegyzem, a tájékozódást a közel sem profi térkép és a pireneusoki útjelzések (kőember) sem segítették túlzottan). A kőomlásokon, úttalan meredélyeken való kapaszkodás és a feltámadó szél egyre jobban éreztette, valami nagyon nincs rendjén. Végül egy jó kilátási pontról minden világos lett, látszott az út továbbhaladása és az is, hogy pont most következne az egyik legkeményebb szakasz. A hegyoldalban egy hatalmas sziklán átmászva próbáltunk gyorsan lejutni az úthoz, de ez egy nagyon meredek kőfolyosó miatt kissé életveszélyesnek tűnt, így a kerülő visszamenetelt választottuk. Ezzel egyben arról is határoztunk, hogy ma felfüggesztjük a továbbhaladást, mert így leghamarabb 4-5 körül érnénk fel a csúcsra és sötétedésben érne véget a túra. A döntő érv végül a széllökések nyomán megjelenő felhőtömeg megjelenése volt… Lefelé találkoztunk 1-2 turistával (jelzem, ez a Pireneusok legmagasabb csúcsait magában foglaló régiója és mégsem tapossák halálra egymást 6-88 évesig a népek!), itt vettük át azt a szokást, hogy a lemenetben a botokat használva szinte futó tempóban haladjunk, ami a későbbiekben is hasznosnak bizonyult. A kempinghez kora este értünk és a lecuccolás után hamarosan eleredt az eső is, amely éjjel hatalmas viharrá nemesedett rengeteg villámlással és dörgéssel, amik hangrobbanásszerűen terjedtek tova a hatalmas völgyben, alján a sátrunkkal. Ezúton is ismét köszönjük a Hannah cég munkatársainak a jó sátor-konstrukciót .

Éjjel és másnap reggel (07.28) úgy döntöttünk, hogy a kopár gerincen nem kellene villámcsapás áldozatává válnunk (végül majdnem sikerült...), ezért egy rövidebb túrát eszeltünk ki. Gyalog elmentünk a La Besurta nevű helyhez (1900m, a kempingtől 7-8 km), ahová busz is jár a nappali órákban a Nemzeti Park határától (Plan del Hospital 1750 m - személyautóval eddig lehet közlekedni), illetve Benasque-ból. Ez egy csodálatosan szép K-Ny irányú kiszélesedő völgyrész, ideális piknikező, túrázó terület lenne a nagyközönségnek, ennek ellenére ezen a hétvégi napon 20-30 embert láttunk egész nap. Mi a Besurtától 40 perc járással elérhető, 2122 m-en fekvő Refugio de la Renclusa-hoz mentünk fel, ami a Pireneusok királyai, az Aneto (3404 m) és a Maladeta (3308 m) alatti északi menedékház. Szállás árai korrekteknek tűntek, sőt hegymászó klubtagoknak kimondottan olcsónak. A személyzet kedves volt és a kakaójuk is finom. Nagyon tetszett a szemlélet, hogy a menedékházat a gyakori alpesi helyzettel ellenben nem a csúcsok közvetlen közelébe helyezik, nincsenek felvonók, a síterepeket pedig délebbre, alacsonyabb régiókban (kb. 2000 m magasan) jelölik ki, kímélve ezzel az amúgy is megtépázott európai hegyvilágot. Innen a feloszló ködben néha megpillantottuk a fent nevezett csúcsokat, illetve azok gleccsereit, melyek látszólag igen nagy meredekséggel rendelkeznek. A házban néhány kérdésemre választ kaptam, főleg arra, hogy "rope" és "ice axe" nélkül ezekre nem fogunk (most ) feljutni. Az időjárást a mai napra délutáni (4 óra) esővel fűszerezve jósolták, hosszú távú meteorológiai becslést pedig nem tudtak adni mert a telefonjuk kábele megsérült az előző esti viharban. Mivel még korán volt, leszaladtunk a völgybe és nekiálltunk a Salbaguardia (2738 m) csúcsát megmászni. Ez a csúcs a francia-spanyol határon fekszik és konkrét vízválasztónak tekinthető. A köd az É-i oldalon gomolygott erősen, de általában nem jött át a D-i részre, mintha késsel vágták volna el. Ezt a jelenséget később a Perdiguero-ról is megfigyelhettük. A kalauz szerint kb. 2h 20 perces út vezet fel rá. Már a Portillon de Benasque (2444 m) mellett jártunk, ami valami olyasmit jelenthet, hogy Benasque kapuja. A hatalmas sziklafalak közti szűk átjárót látva a név találó mivolta és a tátrai jellegű látvány nyűgözött le, de sajnos azt is nyugtáznunk kellett, hogy a köd most már mindent beborít. A jól járható utat és a völgy látszólagos közelségét látva folytattuk utunkat, ami egyre kitettebb és sziklásabb helyeken vezetett, a látótávolság pedig 100 m alatt volt. Már a csúcs alatt jártunk ("szemre" és időben max. 80-100 m szint), amikor elhaladt mellettünk egy lefelé tartó házaspár és azt 15 percnyire tette. Felbuzdulva tettük meg a következő néhány métert, amikor vadul dörögni kezdett. A baj csak az volt, hogy ez most nagyon-nagyon közel volt és egyre intenzívebb lett komoly csepegéssel adva tudtunkra, hogy irány lefelé. A legkritikusabb, csúszóssá vált részeken már zuhogott, de itt átjutva futva mehettünk tovább a vízmosássá alakuló vékony szerpentineken a völgy felé. Kb. másfél óra múlva ronggyá ázva (már aki, de az én kabátom otthon pihent) értünk le a Hospital de Benasque nevű (1758 m) luxus hotel-szanatórium egységhez és ott az azonnal kisütő nap (tipikus…) sugaraiban szárítkoztunk. Az élmények hatására gyorsan megittam egy sört és leballagtunk az 5-6 km-re lévő kempinghez némi áfonyát elpusztítva. Kedvünk kissé megtört a 2 nap sikertelenségét tekintve, holott már eddig is rengeteg gyönyörű és hasznos élménnyel gazdagodtunk.

A következő napon (07.29) okulva az első próbából már 5-kor felkeltünk és 6-kor elindultunk, hogy felhágjunk a Perdiguero-ra. Közös megegyezéssel a már ismert szakaszon nem fotóztunk és nem álltunk meg, ezzel is fokozva a tempót. Az ál-tengerszemet és az első valódit így hamar elértük, kis pihenővel pedig nekiláttunk az út legveszélyesebb szakaszának, mely egyenesen egy vízesés vonalában vezetett fel kézhasználatot is igénylő sziklán, de mi inkább a szintén kitett kerülő utat választottuk, ami valamivel tovább tartott. Nagy lihegések és a felkelő nap melegétől való izzadások közepette értük el a hatalmas, legfelső tengerszemet (2735 m), amely gyönyörű helyen fekszik. Innen már látszott a csúcsgerinc, amihez a beszállás egy hatalmas, meredek törmeléklejtőn vezetett fel. Meglepő volt, hogy a kisebb nagyobb tömbök előzetes elképzelésünk ellenére sem mozogtak, billegtek és nem rugdostuk őket egymásra. Ezen a területen már megpillantottunk néhány lefelé óvakodó túratársat, ők valószínűleg a francia oldalról, vagy a délebbre eső spanyol menedékháztól érték el azt. A csúcsgerinc itt-ott figyelmet igénylő, kitett helyeken vezet, kapkodni nem érdemes, de összességében jó időben nem kimondottan veszélyes. Szikrázó napsütésben és a megtett szintkülönbség, illetve kilóméterek fáradalmai miatt valósággal felzuhantunk a napos csúcsra, 222 m-rel a 3000-es határ felett, amely csodaszép panorámával köszöntött minket. Itt néhány más turistával is találkoztunk (spanyolok és franciák) és együtt élveztük, hogy két állam határán állva hosszirányban végigfuttathatjuk tekintetünket Európa egyik legnagyobb hegyláncán. Jól látszott a tegnapi jelenség is a főgerincen, amelynek francia oldalán ma is köd gomolygott. Kb. 45 perc "ebédelés" után fogyó vizünkre való tekintettel elkezdtük a lemenetet, ami a törmelékfelszínen lassabban, a tengerszemtől a futólépéses túrabotos technikával gyorsabban ment. A meredek, 2 tengerszemet összekötő falon most a vízesés tőszomszédságában fekvő meredek és lekopott folyosót ("hivatalos út") választottuk, ami jóval nagyobb odafigyelést igényel, de gyorsabb lejutást biztosít. Az alsóbb részeken szembetalálkoztunk egy nagy hátizsákos párral, akik vigyorogva, fürdőruhában (a bikinis csaj…hm…) kapaszkodtak felfelé… Összességében kiváló idő és jó menettempó jellemezte a túránkat, aminek végül kicsit több mint 9 óra gyaloglás után lett vége. Este egyikünk sem kért altatót a lefekvéshez, de a naplementében még volt alkalmam az itt sem túl gyakori törpesasból is megfigyelni 2 példányt a sátrunk előtti hegy mellett keringve.

Utolsó itteni napunkon (07.30.) a Pico de Alba (3118 m - felmenet a tegnapelőtti menedékháztól) ambíciózus és nehéz túrája helyett egy könnyebb levezetést választottunk általános állapotunkra való tekintettel. A korábbi napokon megtudtuk, hogy a Vallé de Benasque legészakibb pontjától 3 tengerszemhez (Ibones de Gorgutes, Ibones de la Montaneta - 2 tavat jelöl) lehet feljutni viszonylag könnyen, amelyek fürdésre is alkalmasak. Ezek felett a határon egy szép hágóba (Pto. de La Glera 2367 m) való felmenettel zártuk volna a napot. Jó időben jutottunk fel 3-4 kilométer szinte vízszintes gyaloglás után (a völgy végéig menő út 1800 m magasan véget ér egy parkolóval) a kék jelzésen az első két tengerszemhez (2211m). Volt idő növényeket fotózni és áfonyát csipegetni is. Rövid helyzetfelmérés és tanakodás után a kisebbik tavat választottuk, amely viszonylag sekélyebbnek és lefolyástalanabbnak tűnt. Felöltöttük fürdőruháinkat és belemerültünk a frissítő (?!) "habokba", amelyek saccolásunk szerint a 10 fokot sem érték el. A fél perces belemerülés és éles víz alatti köveken való egyensúlyozás után napozni és fotózni kezdtünk, amikor feltűnt egy jó ötvenes (?) hölgy a láthatáron. Hozzánk hasonló módon ő is fürödni jött, de helyiként biztosan jól tudta, hogy ide nem kell fürdőruha, így okozva kisebb meglepetést nekünk. Háttal ülve sikerült megtudni, hogy a tengerszemben úszni is lehet, csak sietni kell és közben fújtatni, mint egy muzeális gőzhajó. A néni produkciója után hamarosan felöltözött és átruccant cseverészni: kifejtette, hogy ez a legmelegebb tó, igen jó a vize, a fentiek már kezdenek hidegek lenni…no comment. Miután elhagyta a terepet, mi is úgy döntöttünk, hogy nem hunyászkodunk meg és csak azért is úszni fogunk, ami be is vált, sőt a tó közepén lévő kőtömbre is felkapaszkodtunk. Lehet, hogy ezt nem kellett volna, mert visszatérve arra lettem figyelmes, hogy a lábnyomaim vércseppeket hagynak maguk után a füvön...sajna szétvágtam a talpam 2 helyen is, úgyhogy a hágó elérése csak hiú ábránd maradt. A lemenet során megálltunk áfonyát gyűjteni, majd egy kedves lány segítségének köszönhetően stoppal utaztunk vissza a kempingig, ahol nem maradt más, csak az összepakolás. A kempingesek kiköltözéskor is nagyon rendesek voltak, de a spanyol munkamorállal azért itt is találkozhattunk! A vizesblokkok ajtaját nyitó mágneskártya kaucióját visszaadták, de a kártya reggelig nálunk maradhatott, ugyanis azt mondták, hogy ők ugyan fel nem kelnek 5-kor, amikor megy a buszunk, csak csúsztassuk be az ajtó alatt… Hozzá tartozik még az is, hogy a számítógépes rendszerük csak adott napra tudott számlát adni, így egy éjszakával kevesebbet fizettünk…szintén azért, nehogy korán fel kelljen kelniük. Összességében hatalmas és rendkívül pozitív élményekkel zártuk a túrát Európa ezen csodás szegletében azzal az elhatározással, hogy ide még biztosan visszatérünk!

*A buszközlekedésről: a buszközlekedés nagyon jó és kényelmes Spanyolországban, de rengeteg társaság van, így ezek között még a helyiek (!) számára sem könnyű az eligazodás, főleg, ha átszállásokkal is dolgunk van. Internetes honlapjuk nem valószínű, hogy van/működik, a jegyiroda nyitvatartása és angoltudása is kérdéses, emellett nem árt sietni, mert a busz csak megfelelő számú személyt szállít. Összefoglalva: próbáljunk meg jó előre tájékozódni, vagy helyi jól informált segítőre szert tenni és nem az utazás napján jegyre vadászni! A jegyárak magyar szemmel nézve nem túl olcsók (a svájci árakhoz képest persze mindenképpen azok), de megérik a pénzüket!

Sziklamászó tanfolyam - Zemplén

Sziklamászó alapismereteink kibővétésére Tündivel részt vettünk a DEKE nyári alapfokú sziklamászó tanfolyamán. Az eseményt Pallag István vezette, a segédoktatók Marci és Laci voltak, a résztvevő tanulók száma 5 főre vot. Kettőnk mellett Flóra, Zsolt és Gergő próbálta meg elsajátítani a sziklamászás elméleti hátterét és gyakorlati részleteit. Emellett meg kell említeni a tanfolyam második felében Arnold alakját is, aki jelenlétével és anekdotáival a régi szép időkről emelte az esték fényét.

Tündi és a csehszlovák bukósisak

A helyszín Sólyomkő volt a Zemplénben (Hejce mellett), alaptáborunk az ún. "sólyomkői bivak" volt. Önellátás és napi egyszeri meleg bográcsos étkezés, valamint vidám éneklős esték jellemezték ezt a néhány napot, néha a futball VB mérkőzéseivel megspékelve a hejcei italboltban, ahonnan a visszatérés csutka sötétben egy alkalommal kemény próbát jelentett :)

Készül a vacsora

A tanfolyam tematikája az alábbiak szerint alakult: 1.Ismerkedés a sziklával, csomók, bekötés, mászás felsővel 2.A biztosítás alapjai, köztesek, stand, biztosítási módok 3.Mászás partiban, ereszkedés 4.Mentés a falban, zuhanás, pruszik, flaschenzug 5.Mit tanultunk? Vizsgamászás (egy III-IV- út clean mászása partiban, stand, majd ereszkedés)
A közel egy hét során az előbb felsoroltak szerint mélyítettük el tudásunkat, szerencsére ehhez az időjárás is partner volt. A mászáshoz nélkülözhetetlen ismeretek csiszolása mellett a mászótudást is feljebb tornázhattuk: az elölmászás izgalmai előcsalogatták az addig még esetleg megbúvó adrenalinszintünket és azt is tapasztalhattuk, hogy van aki szereti, ha alulról instruálják, van aki meg nem. Jómagam legnagyobb sikeremnek a Moha és páfrány (V+) út megmászását tekintem, illetve a Nyíregyházi mászók útjának (V+?) ismétlését, valamint az elülső falrész szinte összes útjának teljesítését elölben.
A tanfolyam végére maradó vizsgamászás izgalmait azt hiszem sohasem fogom elfelejteni. Az amúgy kb. 2 percet igénylő út "clean" teljesítése 3 köztessel hozzávetőleg 8-10 percet és nem kevés izzadságcseppet, valamint fogak közt elmorzsolt szitokszót igényelt. Természetesen a mászástechnikám sem idézte Messnert, fő a biztonság alapon térdeltem, lapultam, görnyedtem, mert ott motoszkált az a tudat, hogy ez most teljesen élesben megy, adott esetben minden az általam berakott közteseken múlik (múlhatott is volna, mert az egyik hexet kb. 10 perc küszködéssel lehetett csak kioperálni, úgy behelyeztem ). A mászás befejeztével átvehettük a tanfolyam záró-jutalmát, egy piros pruszikzsinórt, emléket állítva a tanfolyam fáradalmainak.
Ezúton is köszönöm a résztvevőknek, hogy biztosították (biztosítottuk egymásnak) a jó hangulatot, illetve a fejlődéshez, tanuláshoz a segítséget, eszközöket!